— Anyám.
— Nem kellett volna itt hagyni, tudom. Elfelejtettem, hogy…
— Anyám, állj meg.
Az anyja elhallgatott.
Mária a falnak támaszkodott, mert a térde megroggyant, és érezte, hogy ha most nem támaszkodik valaminek, leül a padlóra, és onnan már nem tud felkelni segítség nélkül. Ez volt a legrosszabb gondolat — hogy segítség nélkül nem tud felkelni. Hogy ezt az anyja tudja, és ezért aggódik, és ezért fohászkodik este a füzetébe.
— Mióta? — kérdezte.
— Mi mióta?
— Mióta írja ezeket?
Az anyja a törülközőt nézett. Aztán visszanézett Máriára.
— A kórháztól — mondta. — Az első héttől.
Mária lehunyta a szemét.
Nyolc hónap kórház. Három hónap rehabilitáció. Öt hónap itt, ebben a lakásban. Összesen tizenhat hónap. Tizenhat hónap fohász, tizenhat hónap kézírás kockás lapokra, tizenhat hónap *hadd legyek még szükséges*.
— Azt hittem — kezdte Mária, de a hangja elszakadt a közepén.
— Mit hittél?
— Azt hittem, hogy teher vagyok.
Az anyja nem szólt azonnal. Csak állt ott a folyosón, a törülközővel a kezében, és valami átfutott az arcán, amit Mária nem tudott pontosan olvasni — nem volt szomorúság, nem volt düh, valami más volt, valami régebbi.
— Jöjj — mondta végül az anyja. — Ülj le. Megiszod a kávét.
— Anyám…
— Mária. Ülj le, és idd meg a kávét.
Ez az a hang volt. Az a hang, amit Mária hatéves kora óta ismert — nem parancs, nem kérés, valami a kettő között, ami azt mondta: most nem vitatkozunk, most csak csináljuk. Mária gyerekkorában mindig engedelmeskedett ennek a hangnak. Tizenhat éves korában lázadt ellene. Huszonkét évesen elköltözött, és azt gondolta, soha többé nem hallja.
Most ötvenhat éves volt az anyja, és ugyanolyan volt a hangja.
Mária elindult a konyha felé.
Az anyja nem segített. Csak ment mellette, egy lépéssel lemaradva, ahogy a fizioterapeuta mondta, hogy kell — közel, de nem fogva. Mária érezte a közelségét. Érezte, hogy az anyja figyel minden lépést, de nem néz oda, mert tudja, hogy ha néz, Mária megáll.
Ez volt az a pillanat, amikor Mária megértette, hogy az anyja régóta tudja, hogyan kell ezt csinálni.
Leültek a konyhában. Az anyja tett elé egy csészét — friss kávé, nem az, amelyik kinn gőzölgött, azt valószínűleg már hideg volt. Mária nem kérdezte.
— Mesélj — mondta Mária.
— Miről?
— Arról, hogy mi volt, amikor kórházban voltam.
Az anyja leült a szemközti székre. A kezét az asztalra tette — a jobb kéz, a görbe ujjakkal, amelyek az artritisztől soha nem egyenesednek ki teljesen.
— Az első héten — kezdte az anyja — azt mondták, hogy nem biztos, hogy jársz majd. Nem mondták nekem, de hallottam a folyosón, amikor az orvosok egymás közt beszéltek. Az egyik azt mondta, hogy az eltolódás mértéke alapján… — Elhallgatott. Lenézett a kezére. — Nem számít, mit mondtak.