— Anyám.
— Azt mondták, hogy legjobb esetben járókerettel. Legjobb esetben.
Mária a kávéját nézte.
— És?
— És én hazajöttem, és kinyitottam a füzetet, és leírtam, hogy köszönöm. Hogy él. Hogy még van mit csinálni. — Az anyja felnézett. — Mária, ötvenhat éves vagyok. A te apád három éve meghalt. Tamás messze lakik. Nikolett jó lány, de ő az ő életét éli. Én meg itt vagyok, ebben a lakásban, és reggel felkelek, és megcsinálom a kávét, és van valaki, akinek megcsinálom. Érted?
Mária nem szólt.
— Van valaki — folytatta az anyja, és a hangja nem reszketett, csak egyszerűen mondta, mint aki régóta tudja ezt —, akinek megcsinálom. Akinek számít, hogy fahéjas-e. Aki hallja, ha bemegyek. Aki…
Megállt.
— Azt hittem, hogy tönkreteszem az öregségedet — mondta Mária. — Azt hittem, hogy ez az, amire számítottál — hogy majd megöregszel, és pihenni fogsz, és nem lesz gond, és én meg idejöttem, és…
— Mária.
— Azt hittem, hogy csak tűrsz engem.
Az anyja a kezét az asztalra tette. Nem Mária kezére — csak az asztalra, közel.
— Amikor megszülettél — mondta az anyja —, három napig nem engedtek haza a kórházból, mert sárgaságod volt. Én ott ültem a kórházi folyosón, és vártam, és minden percben azt gondoltam: hadd legyen velem. Hadd vigyem haza. Hadd csináljak valamit. — Szünet. — Ez nem változott el.
Mária a kávéját nézte. A fahéj illata szétterjedt a konyhában.
— Nem vagyok hat éves — mondta.
— Tudom.
— És ez nem sárgaság.
— Tudom azt is.
— Akkor miért…
— Mert te vagy — mondta az anyja egyszerűen. — Mert te vagy, és itt vagy, és reggel hallom, hogy felkelsz, és este hallom, hogy lefekszel, és ez nekem elég. Ez nekem több, mint elég.
Mária a szemét hunyta le. Nem akarta, hogy az anyja lássa — de az anyja már biztosan látta, mert az anyja mindig látott mindent, gyerekkorától fogva, bármit próbált elrejteni.
— Sándor elvett mindent — mondta Mária. — A lakást, a bankszámlát, a… mindent. Éva mondta, hogy van esély visszaszerezni valamit, de lehet, hogy nem. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy örökre itt maradok.
— Tudom.
— Ez nem zavar?
Az anyja egy pillanatig nem válaszolt. Aztán felállt, odament a tűzhelyhez, és megkeverte azt, ami a lábosban volt — levest vagy valami mást, Mária nem látta. Háttal állt.
— Sándorral soha nem volt rendben nekem — mondta az anyja a tűzhelyhez. — Soha. De te szeretted, és én nem szóltam, mert nem az én dolgom volt. De most — most az én dolgom.
Visszafordult.
— Most az én dolgom — ismételte meg, és ez nem hangzott fenyegetésnek, nem hangzott büszkeségnek, csak ténynek, mint amikor valaki megállapítja, hogy esik az eső.
Mária a járókeretre támaszkodva felállt.
Ez nem volt könnyű. Soha nem volt könnyű. A teste minden reggel ugyanolyan nehéz volt, mint az előző reggel, és a fizioterapeuta azt mondta, hogy ez idővel változni fog, de Mária még nem érezte a változást. Felállt, és megállt, és az egyensúlyát kereste, és az anyja ott állt a tűzhely mellett, és nem lépett oda.