Nem rémületet. Nem szánalmat.
Valami egészen mást.
— Megfogom — mondta az anyja akkor, és Mária csak bólintott, mert nem volt ereje vitatkozni.
Most huszonhárom lépés, és nem esett el. Ez volt a nap első győzelme. Minden napnak volt egy, néha kettő. Mária gyűjtötte ezeket, mint régen a bélyegeket — gyerekkorában volt egy albumja, kék borítóval, és az anyja mindig hozott neki egyet-egyet a postáról.
A bélyegalbum valahol Sándornál volt. Mint minden más.
A zuhanyzás húsz perc. Nem azért, mert lassan csinálta — hanem mert a mozdulatok sorrendje fontos volt, és ha elrontotta, elölről kellett kezdeni. Az orvos adott egy listát. Mária az első héten kidöbta a listát, mert nem akarta látni, aztán az anyja kinyomtatta újra, és felragasztotta a tükör sarkára, és nem szólt semmit.
Mária ma sem szólt semmit.
Felöltözve, a járókeretre támaszkodva kiment a folyosóra. Az anyja a konyhában volt, hallotta a csészék csörrenését. A tejeskávé illata végigment a lakáson — fahéjas, ahogy Mária gyerekkorában szerette, ahogy az anyja mindig csinálta, ahogy Sándornál soha nem volt, mert Sándor azt mondta, hogy a fahéj orrfacsaró.
Megállt a folyosón.
Az éjjeliszekrényen ott volt a tejeskávé. Mellette egy szelet kalács, egy kis tányéron, letakarva egy papírszalvétával.
Mária a kávét nézte. A kávé gőzölgött.
Aztán meglátta a füzetet.
Egy közönséges spirálfüzet volt, kockás lapokkal, a borítója kék — nem ugyanolyan kék, mint a bélyegalbum, de valahogy mégis. Az anyja valószínűleg itt felejtette, amikor reggel kijött a szobájából. Félig nyitva volt, az utolsó teleírt oldalon.
Mária nem akarta elolvasni.
Legalábbis ezt mondta magának, miközben a keze már a füzet felé nyúlt.
Az anyja kézírása. Kicsit görbe, mert az artritisz már évek óta bántja a jobb kezét. Kék golyóstoll. Tegnap dátum.
*Uram, köszönöm, hogy él. Hogy hazajött. Köszönöm, hogy itt van, és hallom a hangját reggel, és látom, hogy küzd, és tudom, hogy neheztel rám, mert segítek, de nem bírom nem segíteni. Uram, hadd legyek még szükséges neki egy kicsit. Csak egy kicsit. Nem kell sokáig. Csak amíg megerősödik. Csak amíg tudja, hogy nem kell egyedül.*
Mária nem olvasta tovább.
Nem azért, mert nem akarta. Hanem mert a betűk elmosódtak.
A keze remegett, és a járókeret csikorgott a padlón, ahogy megkapaszkodott benne. A kávé gőzölgött. A konyhából csörömpölés, az anyja valamit letett.
— Mária? — szólt be az anyja. — Megiszik valamit?
Mária nem tudott megszólalni.
— Mária, mi van?
Léptek. Az anyja megjelent a folyosó végén, a kezében egy törülközővel, amit épp hajtogatott. Megállt, amikor meglátta a lányát. Meglátta a füzetet. A tekintete végigfutott a jelenetenen — a füzet, a lány, a könnyek —, aztán leeresztette a törülközőt.
— Azt nem kellett volna elolvasni — mondta halkan.