— Tímea, ha kimész az ajtón, nem jössz vissza. Ezt értsd meg.
Értette. Nagyon is értette.
Negyvennyolc éves volt, két bőrönddel és két gyerekkel állt a lépcsőházban, és a lába remegett, de nem fordult vissza. Gábor hangja még utánuk szállt a lépcsőházban, mint valami régi, rossz szag, ami beleitta magát a falakba. Petra szorosabban fogta a kezét. Tizenkét éves volt, és nem sírt. Ez volt a legszörnyűbb az egészben — hogy a lánya már nem sírt.
Gergő, a tizennégy éves, két lépcsőfokkal előttük ment, a hátizsákját szorosan a vállán, és nem nézett vissza. Ő sem.
—
Erzsébet néni a harmadik emeleten lakott, egy Bartók Béla úti panelban, ahol a lift fele annyit működött, mint amennyit kellett volna. Gábor anyja. Az volt az egyetlen hely, ahol Tímea el tudta képzelni, hogy megállhat, legalább egy éjszakára.
Nem tudta, mit vár. Talán azt, hogy az asszony becsukja az ajtót az orra előtt. Talán azt, hogy meghallgatja, aztán felhívja a fiát.
Erzsébet néni kinyitotta az ajtót, megnézte a két bőröndöt, a két gyereket, Tímea arcát, amin már nem volt smink, mert a smink elfogy, ha az ember sírva csomagol.
— Jöjjetek be — mondta. — Hideg van a lépcsőházban.
Ennyi volt. Nem kérdezett semmit. Beterelte őket, levette Petra kabátját, és elindult a konyha felé.
— Vacsoráztatok? — szólt vissza.
— Nem — mondta Gergő, és ez volt az első szó, amit a fiú aznap este kiejtett.
—
Három hét telt el. Aztán egy hónap. Aztán kettő.
Tímea minden reggel azzal ébredt, hogy ma megkeresi a megoldást. Állásinterjúk, amelyek sehova nem vezettek, mert tizennégy éve nem dolgozott, mert Gábor azt mondta, hogy nem kell, mert Gábor azt mondta, hogy ő gondoskodik mindenről, mert Gábor azt mondta, azt mondta, azt mondta. Szociális segély, amelynek az összegét Tímea kétszer is megnézte, mert nem hitte el — negyvenhétezer forint. Gyerektartás, amiből Gábor egy fillért sem fizetett, mert a cég a neve alatt volt, de a pénz nem, és az ügyvéd azt mondta, ez hosszú folyamat lesz.
Minden hosszú folyamat volt.
Erzsébet néni nem kérdezett. Nem mondta, hogy meddig maradnak. Nem mondta, hogy terhes a helyzet. Reggel felkelt, megfőzte a kávét, és ha Tímea lejött a konyhába, két csészét tett az asztalra.
Ez volt az, ami Tímeát a legjobban gyötörte.
A hallgatás, ami nem ellenséges volt. A csészék, amik ott voltak, mielőtt kérte volna. A tény, hogy Erzsébet néni soha nem mondta azt, hogy *persze, maradjatok*, mert nem kellett mondania, mert ott volt minden reggel, és két csészét tett az asztalra.