— Erzsébet néni — mondta egy ilyen reggelen Tímea, a kezében a forró porcelánnal —, nem tudom, hogyan köszönjem meg.
Az asszony a kávéját kavargatta.
— Nem kell megköszönni.
— De igen. Igen, kell. Mert mi itt vagyunk, és ez nem… ez nem az ön dolga. Mi nem az ön felelőssége.
Erzsébet néni letette a kanalat. Megnézte Tímeát. Hosszan, ahogy az idős emberek néznek, akik már nem sietnek.
— Gábor az én fiam — mondta végül. — Attól még tudom, mi volt. Nem vagyok vak.
Tímea nem tudott mit mondani erre.
— Igyál kávét — mondta az asszony, és visszafordult az ablakhoz.
—
Február volt, és hideg. Tímea azon a délelőttön egyedül volt a lakásban — a gyerekek iskolában, Erzsébet néni elment a patikába. Tímea a folyosón állt, és a cipőjét kereste, és véletlenül belenyúlt az asszony télikabátjának zsebébe.
Papír volt benne. Összegyűrt, de nem elhajított — az a fajta összegyűrés, ami azt jelenti, hogy valaki sokszor kivette és visszatette.
Tímea kihúzta.
Postai feladóvevény volt. Dátum: január tizennyolcadika. Összeg: hatvanhatezer forint. A kedvezményezett neve: Vadász Tímea.
A lap alján kézírás, golyóstollal, kicsit reszkető betűkkel, ahogy az idős emberek írnak:
*Nadinak — ne szólj a gyerekeknek, hadd higgye, hogy az államtól van.*
Tímea nem tudta, meddig állt ott.
A folyosó hideg volt. Kint az utcán valaki dudált. Petra iskolatáskájának a pántja ott lógott a fogason, piros volt, és Tímea azt nézte, mert nem tudott mást nézni.
Hatvanhatezer forint. Január. Az a pénz, amiről azt hitte, hogy a szociális hivatal utalt át valami téves összegben, és aggódott, hogy vissza kell fizetni. Az a pénz, amiből Gergőnek cipőt vett, mert kinőtte a régit, és nem mert szólni, hogy kellene valami.
*Hadd higgye, hogy az államtól van.*
Tímea visszatette a papírt a zsebébe. Pontosan úgy gyűrte össze, ahogy volt.
—
Aznap este Erzsébet néni levest főzött. Krumplileves volt, Tímea látta, hogy a néni kivette a fagyasztóból azt a kis zacskó csontot, amit mindig félretett, mert abból lesz az igazi alaplé, azt mondta, a bolti kockából nem lesz semmi rendes.
Petra a kis szobában tanult. Gergő a tévét nézte, de a hangerő le volt véve, mert megtanulta, hogy Erzsébet néni este hét után nem szereti a zajt.
Tímea ott ült az asztalnál, és nézte az asszonyt, ahogy kever.
— Erzsébet néni — mondta.
— Igen.
— Miért vagyunk itt?
Az asszony nem fordult el a fazéktól.
— Mert hideg van kint.