— Nem azt kérdem.
Csend volt. Csak a leves forrása, meg a kanál hangja a fazék oldalán.
— Mert itt a helyetek — mondta végül az asszony.
— Miért? — Tímea hangja elcsuklott, és gyűlölte magát érte, de nem tudta megállítani. — Miért? Mi nem az ön családja vagyunk. Én nem vagyok az ön… én elváltam a fiától. Én elviszem a gyerekeit. Én itt lakom, és eszem az ételét, és a gyerekeim az ön ágyneműjét használják, és én nem tudom, hogyan fogom ezt valaha visszaadni, és nem értem, miért csinálja ezt, mert—
— Tímea.
Az asszony letette a kanalat. Megfordult. Tímea arcán könny volt, és tudta, hogy ott van, de nem törölte le.
— Ülj le — mondta Erzsébet néni.
Tímea leült.
Az asszony is leült, szemben vele. Nem nyúlt hozzá, nem fogta meg a kezét, csak ott ült, és megnézte.
— Harminckét éve nézem a fiamat — mondta. — Harminckét éve. Tudom, mi ő. Tudtam akkor is, amikor elvett téged. Imádkoztam, hogy tévedek. Nem tévedtem.
Tímea nem szólt.
— Nem a szánalomból csinálom — folytatta az asszony. — Nem a gyerekek miatt. Értsd meg: a gyerekek miatt is. De nem csak. — Megállt. — Nekem soha nem volt lányom. Gábor az egyetlen gyerekem, és ő… — Leintett valamit a levegőben. — Téged ismerlek tizenhat éve. Tudod, mennyi az tizenhat év?
— Tudom.
— Akkor tudod azt is, hogy tizenhat év alatt az ember megismeri, ki az, akivel vacsorázik. Ki az, aki felhív, ha a fiamnak születésnapja van. Ki az, aki elhozza a gyerekeket karácsonykor, még akkor is, amikor a fiam azt mondja, ne menjetek. — Az asszony kezei az asztalon feküdtek, ráncosak és nyugodtak. — Nem te vagy az oka, hogy elmentél. Én tudom, mi volt. Nem kell magyarázni.
Tímea törölte a könnyeit. Végre.
— Erzsébet néni — mondta —, megtaláltam a feladóvevényt.
Csend.
Az asszony nem mozdult.
— A kabátja zsebében volt — mondta Tímea. — Véletlenül. Nem kerestem.
Erzsébet néni nézett rá. Aztán valami történt az arcán — nem szégyen, nem zavar, valami más. Valami, ami majdnem mosolynak nézett.
— Gondoltam, előbb-utóbb — mondta.
— Miért nem szólt?
— Mert akkor nem fogadtad volna el.
Igaz volt. Tímea tudta, hogy igaz. Ha az asszony előre szól, ő visszautasítja. Megköszöni, és visszautasítja, mert nem akar teher lenni, mert egész életében azt tanulta, hogy a teher az, amit el kell viselni, nem az, amit szeretni lehet.
— Nem tudom, hogyan… — kezdte Tímea.
— Nem kell tudni — mondta az asszony. — Nem kell visszaadni. Nem tartozol semmivel.